Mostanában nem írtam…nem ment. Kicsit elfáradtam…belefáradtam a hadakozásba. A hadakozásba az enyéimmel. A hadakozásba a szalámizással szemben. Nem elég, hogy mar minket az ellen, marnak országon belülről, kívülről. De ma is kaptam sok-sok levelet. Sok bíztató szót, kedves ismeretlenektől.

Újra éreztem a ruhámon simogató kezek meleg érintését, azon a ruhán, amin folt még nem esett. „Mert a mi ruhánkat, a magyar emberek szeretete tisztítja. A mi ruhánkat, öreg, bölcs kezek simítják” Hangzott el egyszer egy rendezvényen. Írták, ne adjuk fel, nem szabad most feladni. Küzdöttünk vált vállnak vetve. Sokan elmentek, sokan feladták, de a mag mindig megmaradt.

Aztán este, bekapcsoltam a televíziót. A narancsos király beszélt. Gondoltam, meghallgatom, nem veszíthetek vele. De vesztettem…a türelmemet. A sok „lári fári” szép ígéret. Mondja „Ő”,de higgyem én? Hát nekünk mindent be kell venni? Tetszene ugye, Tisztelt Urak. De a magyar gyomor kényes, ha idegen íz világot akarnak beletömni. Ki is kapcsoltam a televíziót, nem akartam a mézes mázos, már már ömlengősre sikeredett beszélgetést tovább hallgatni. Leültem inkább a gép elé, megnézni a híreket…na kár volt. Pártállástól függően, minden hírportál szidja valamelyik pártot. Az egyik masszívan „minden szoci bűnöző”, a másik szerint „minden narancsos hazudik”. De nem láttam a hírek mögött a lényeget. Nem láttam, hogy hogyan is áll az ország. Nem láttam leírva sehol, hogy felelősségre vonnának valakiket azért, mert pár milliárdot elloptak együtt, közösen. Olyan vérnarancsos módszerrel. Nem láttam volna, hogy a tv társaságok azért nem adnak le egy kampányfilmet, mert hazudnak benne a pártok. Mert azt állítják, hogy majd „ŐK” és senki más. De egy szó miatt meg lehet tagadni egy kampányfilm bemutatását. Csak azért, mert valaki végre kimondja az igazságot. Mert igenis van CIGÁNYBŰNÖZÉS. Látjuk mindennap, ott élünk benne, de csak várunk és várunk…de meddig még? Amíg a mi lányainkat is megerőszakolja valamelyik? Amikor a mi fiainkat is megkéselik a sarkon pár száz forintért? Amikor ami szüleinkre is rárugják az ajtót, mert pont aznap jött a nyugdíj? Érdekes a magyar nép. Mindig csak tűr, és tűr. De amikor majd betelik a pohár, amikor már nem lehet azt a bizonyos húrt tovább feszíteni? Akkor mennyien leszünk majd? Remélem akiknek szól a kérdés, azok most elgondolkodnak az esküjükön.

Miután kellőképpen kipufogtam magam, leültem olvasni kicsit. Egy Reményik kötet került a kezembe. Van egy vers, amely annyi rendezvényen elhangzott már…ebből idéznék „nekik”…

Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz lappangó rút féreg,
De itthon maradok.  

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár, halló fülekbe cseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór, 
A kanóc vége, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz – száz évig
Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!

Még nem tudom:
Jut – e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok!