Na, megvolt a „nagy” vacsora tegnap este. Ahogy azt illik Barbie késett egy picit, de csak úgy nőiesen röpke 4 órát. Kifogás persze volt, de semmi gond-gondoltam én- majd kellemesen elköltjük vacsoránkat. Bár nevezhetnénk hajnali ebédnek is, olyan későn jött a szentem.

Szóval leültünk, töltöttem neki bort, úgy magyarosan egy kis hazait. Ekkor jött az első fintor, kiderült, hogy csigazabáló (francia) bort szeret. Mondtam neki, hogy tetszik-nem tetszik ez van. Majd tálaltam, na ekkor már fintorhegyek voltak. „Ez zsíros, ebben sok a hús, hol a saláta…stb.” Későn jött a felismerés, hogy előző napi gondolatom helyes volt, és ez a nő tényleg műanyag. De Baba jó házigazda és nem szólt semmit. Próbáltam kedélyesen beszélgetni, de amikor az éppen aktuális „miért nem hordasz rózsaszín inget?” kérdés volt, elvesztettem a fonalat (majdnem a türelmemet is).  Aztán csörgött a telefonja.

Szerintem Ken volt, mert lány létére nagyon buzisra vette a figurát Barbie. A köszönése mindent elárult: „Puszcsy-Lávcsy”. Elköszönésnek pedig a „Szercsuszka” szavak hagyták el, az amúgy édesen fénylő ajkait. Próbáltam egy kicsit az Ő stílusában beszélni, ezért mikor kérdezte, mi a vacsora, közöltem vele „Csiripöri hagymucival”.

De mondtam neki, hogyha nem veszi be a kényes gyomra, akkor van a hűtőben hideg pacal, cseresznye pálinkával. Ez volt az egyetlen mozzanata az estének, amikor elmosolyodtam. Nem a szituáción, csak az arcán, ahogyan rózsaszínről zöldre változott, és valami hihetetlen gyorsasággal rohant el a mellékhelyiség irányába.

Az estének így hamar végett vetettünk (ha a 4 órás késést leszámítom) és a „maradjunk barátok” jelzővel pecsételtük meg az eseményt. Hazakísérni nem kellett, mert mint azt az ablakból láttam, éppen egy rózsaszín inges, csillogó autóval közlekedő „úr” hazavitte. Na ne gondoljatok semmi rosszra (de szerintem is Ken volt).

Aztán eljött az első hajnali kakasszó. Felkeltem, és elindultam az enyéimmel bevetésre. Mindenki csendben, szótlanul ült az autókban. Tudtuk miért megyünk és tudtuk, nem biztos, hogy mindenki hazaér ma este. De vállaltuk, tesszük a dolgunk. Wass Albert szavai járnak a fejemben:

„Gond embernek lenni, igaz embernek meg kettőzött gond éppen. Igaz magyar embernek lenni pedig akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik.”

Sok gondterhelt arcot láttam, de mind büszke, bátor Gárdista arc volt. Erősek elszántak…Lassan bezárom soraimat, meg kell szüntetni minden ki és bejövő kommunikációt…eljött a bevetés ideje…