Ma meglátogattam egy galériát, ahol festményeket tekintettem meg. Itt tudatosult bennem végérvényesen az a tény, melyet már évezredek óta hangsúlyoznak a művészek. A művészet az önmegvalósítás egy olyan formája, melyet lehet szeretni, lehet utálni, de semmiképpen nem lehet érdektelenül szemlélni. Magam is rácsodálkoztam a szebbnél szebb műalkotásokra. Csodálattal néztem az emberiség azon kifinomult önmegvalósítási formáját, mellyel a teremtő megáldott bennünket, embereket. Mindig csodálattal tekintettem azokra, akik az önkifejezés eme formáját választották.
Utána egy, a szívemhez Közelálló Múzeumot tekintettem meg. Voltam az első (és ez idáig egyetlen) Gárda Múzeumban. Láttam Gárda mellényt, ott voltak azok a tárgyak, amelyek a Gárda életében szerepet játszottak.
A rangjelzések, a karszalagok, a különböző sapkák és kitüntetések garmada fogadott a tárlaton. A tárlat vezetője (aki egyben a gyűjtő is) könnyes szemmel mesélte nekem azokat a történeteket, amelyek egy-egy Gárda ereklyéhez tartoznak.
Egyik mondata megragadt bennem: „Itt minden tárgynak saját története van. Mindegyikhez tartozik egy csepp vér, egy csipetnyi fájdalom, egy adag könnygáz, de mindegyikben van egy óriási adag remény. Remény egy Szebb Jövőre!”
Újra feltöltődve, reménnyel teli indultam babát próbáló, nemzetmentő utamon tovább. Nemsokára sajtótájékoztatót tartok.
Remélem, sokan eljönnek majd. Nem is a média világából, inkább a magunkfajtákat várom. Hiszen soha nem másoknak, mindig inkább magunknak, az enyéimnek szeretnék megfelelni.
Mert hozzon bármit is a holnap, a történelem oly gyakran elhomályosított tükrében, csakis az enyéim tudják majd elmesélni…milyen is volt egy igazi Magyar Gárdista. Mielőtt azonban felkészülnék a sajtótájékoztatóra, olvasom egy kicsit Wass Albertet. Van tőle egy kedvenc idézetem:
„És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is barátjok leszek”
És ezt értse mindenki ahogy akarja…
